Munkácsy Krisztusa

Munkácsy Krisztusa

A trilógiát a Biblia összefüggésében bemutatja

Dr. Gaál Botond

teológiai professzor

2013. április 17-én, szerdán 19 órakor

a Debreceni Református Kollégium Oratóriumában

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

TÁMOP 3.2.4/08-1-2009-0015

Részletek Sz. Kürti Katalin Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája c. írásából

Munkácsy Mihály (1844-1900) Krisztus-trilógiája 1881-96 között készült Párizsban. A Krisztus Pilátus előtt címet viselő képen Munkácsy Krisztus és Pilátus első találkozását ábrázolja. A két alak közti ellentétet, feszültséget elsősorban színekkel fejezte ki Munkácsy. Elmondta barátainak, hogy a Biblia olvasásakor Jézus ruhájának fehér színe gyújtotta fel először képzeletét. A történeti hűségnek megfelelően fehér ruhában van a helytartó is. Krisztus középen áll, tekintetünk az ő összekötözött kezéről indul el és Pilátuson át vezet tovább az anya alakjáig, az ágáló farizeusig, s vissza a főalakig. Munkácsy ecsetjárása feszültséget hordoz: élénken, szélesen, indulatosan, szinte vibrálóan kerültek fel a festékfoltok.

Krisztus és Pilátus második találkozását jóval később, 1896-ban festette meg Munkácsy. Ha „szó szerint” idézzük az evangéliumot, valóságos vallásos drámának érezzük az Ecco homo-t, ha eszmei mondanivalóját ragadjuk meg, moralizáló alkotásnak látjuk, amely kifejezi a beteg, fáradt festő szkepszisének elmélyülését. A törvénykezési palota udvarán, megemelt oszlopos erkélyen áll a két főszereplő. Pilátus a töviskoronás, vörös köpenyes, megostorozott Krisztusra mutat. Szinte halljuk az erkély alatt hömpölygők kiáltását: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” S ez a mozzanat, a túlzott elbeszélő jelleg tette Munkácsy művét kritika tárgyává. Krisztus arca beesett, meggyötört, égre szegeződő tekintete megtört. Ez a drámai portré Munkácsy utolsó önarcképét rejti. Az emelvény alatt hömpölyög, hullámzik a tömeg; a mozdulatok, a heves gesztusok egymásba érnek. Munkácsy a hatalmas csoportkompozíciót úgy fogta össze, hogy az egyéni indulatoknak, karaktereknek is teret adott, s ezzel enyhítette a hatásvadászó, fáradt színvilágú mű hibáit.

A bibliai történés sorrendjében utolsó jelenet Krisztus megfeszítése, Munkácsy azonban másodikként, ereje teljében, 1884-ben festette meg a Golgotát. Míg az első festményeknek zárt tér, a törvénykezési terem a színhelye, a Golgotá-é a Koponyák hegye. Ott az adott tér is segített összefogni a kompozíciót, itt a hatalmas természeti kép szinte elnyeli a csoportokat. Az első kritikák is kifogásolták, hogy tulajdonképpen két részből áll a kép: a Kálváriacsoportból és az eltávozó tömegből. Nem véletlen, hogy Munkácsy később négy-öt változatban is feldolgozta a Kálvária-részt. A legjobb változat, a drezdai feszület sajnos elpusztult. Alig látható szálak kötik össze a keresztre feszítetteket és a távozó tömeget: a hóhér lajtorjája, a fegyverek és a másik szélről visszatekintő arab lovas. Az izgalmas, lélektanilag szépen motivált figurák mellett jellegtelen, kidolgozatlan alakok is előfordulnak a képen. A mű legnagyobb erénye a tájfestés. A vörösbe forduló lilás-feketés égalja szinte sugallja a Biblia természetleírását, az apokaliptikus képet (Máté 27). A korabeli kritikák kifogásolták, hogy Krisztus alakja nem a középpontban áll, s hogy ezért nem felel meg igazán a vallásos eszménynek. Ha azonban összehasonlítjuk a három festmény Krisztus-alakjait, látnunk kell, hogy Jézus nem a bibliai történés során lesz egyre elesettebb, az „isteni” helyett egyre esendőbb, emberibb, hanem a megfestés sorrendjében.

Vigília, 1989/3 231-233. p. alapján.